1. MEGÖLTEM ISTENT (CAEDEBAM DEI)

Legsötétebb éjszakában hol van a hold?
S miért zavaros az álom, hisz oly tiszta volt?
Utam -egykor oly érthető-
Mostan fátyolos útvesztő.

Hol van az a sivár táj, mely egykor itt volt?
S gyűlölet tűz-vihara, mely vadult tombolt?
Hova tűnt az a gonoszság?
Ködös és fagyos álomvilág?

Mindez csal ámítás, fény játéka!
Szabadság látszata, szép kalicka!

Nem csaphat már be a sápadt, szomorú ég!
Több kell, mint csupán e látszat, s csalfa remény!
Egyetlen igazság: Gyűlöletem.
Nincs bennem Isten, mert megöltem.

Nem kell fenyves, nem kell hold, és nem kell a köd!
Nincsen lelkem, nincsen szívem - egy árnyék vagyok.
Mindenem Sátánnal áldoztam,
Ki eljött értem egy álmomban.

Sötétség vagyok, több mint egy éj!
Pokoli Gyűlölet, ez vagyok én!

Fekete márvány az oltár, ónix s hideg acél...
Kibelezett sápadt hulla, s olyan sok vér!
Nem volt ott pap, nem volt szertartás -
Ez egy kibaszott vérontás!

Sötétség vagyok, több mint egy éj!
Pokoli Gyűlölet, ez vagyok én!


2. SATÁN ÚTJÁN (IN DEVENIT SATANA)

Egyedül mégy, magányodban,
Keserves kíntól fáradtan?
Megdermedt szíved vérben ég,
S fagyos tüzében hív a Vég.

Derengő árnyak suhanása -
Rég elmúlt idők villanása;
S, ó, az az izzó Gyűlölet,
Mi Múltat, s Jelent megillet...

Ám különb ennél Az, mi Lészen,
Hogy a legbölcsebb is elvésszen,
S csupán ki elhagyta a Jelenét,
Az láthassa, ím', Jövőjét.

Mily nemes, s őrült Föladat,
Lerombolni a hidakat...
Véremmel illetni az Oltárát,
Hallván távolból búgó Harangját...

Mikoron átléped eme Kaput
Hová a gyarló tested már nem jut
Meglátod, ím', a nagy utat,
S megérted, mi a Föladat.

Léptem nyomát ne kövessétek,
Hiszen én nem a porba lépek.
Sátán útján a köveket
Vérrel mossák vad szellemek.


3. TEMETÕ (SEPULCRETUM)

Szürke égből árad könnyem
Halott leplemet hagy szőjjem
Sötét álomba hadd hulljak
Ősök közé elvonuljak

Fáradt lelkem álma
Bomló testem vágya
Messze földön erdő
Vénebb, mint az idő

Csobog fagyos patak
S kik őbelé fulltak
Suttognak a rémről
S kegyetlen vén télről

Lehunyja szemét az élet -
Mámoros, bódító méreg
Ám a vénnek jég a szíve
S fagyos dühvel ég a szeme

Fent, az égi trónján,
Hold, ősz paripáján,
Hűséges hozzája
S haláltáncot járja

Nem mozdul a fenyves
Mindig sötét csendes
Csak egy halott szempár
Kezdetektől ott vár

Gyűlölöm e létet
S ez örökké éltet
Könnyeimből folyók
Sorsomról regélők

Ezen úton halad
Kis sohasem alhat
Lelke vén s keserves
Halálba szerelmes

Átka világjáró
Hollók szárnyán szálló
Dühe tomboló szél
Fájdalma a vén tél

Testem kőbe zárult régen
Jeges szívem Hold az égen
Lelkem alkonyatba kúszik
Titkaim a fenyők őrzik...


4. OLTÁR (AlTARIA)

Fejem álomra mikor hajtsam?
Tekintetem vérfátyola;
Remeg kiszáradt szomjús ajkam,
S hasítva fáj szívem nyoma...

Mondd, miért e temérdek kín?
Miért; hogyha már szívem nincs?
Nem érzesz semmit odakinn?
T'án nyugtom lesz, ha semmim sincs?

Áldoztam Neked testem vérét!
Oltárodon lüktet szívem...
S ízlelém lelked fanyar izét,
Mely táplálja vad szellemem...

Oly sok csatát megvívtam már,
S győzelmet hirdet lobogóm.
De nem illet meg úri vár,
Hisz nagyobb úr a szolgálóm...

Shaitan, az ősi Káosz Gonoszsága...
Oly sok név, mégsem nevez meg.
Téren és időn kívül egymagában
Lángolnak sötét szellemek.

Szólítsd a nevén Azt, Ki szólít!
S hívd gyötrőn, örök-örökké!
A gyengeség már meg nem állít,
Hisz szívem már az oltáré.


5. STYX (STYX)

Alámerülök, bűzös vízbe -
Hódolva, hát, az édes íznek;
Átjár a rothadt illat árja,
Mélységét lelkem még kívánja.

Styx, ó, te pokoli bűz,
Habjaidba a szomjam űz!
Emberfi véres kínjai
Által tápláltak vizei.

Szurok-fekete tükörsík,
Dimenziókon túlra hív:
Obszidiánként rejtélyt sejtet -
S tova nem lépsz, míg meg nem fejted.

Álom - E fodrozódó nemlét árja,
A szomjazót magányba zárja.
S miként pilláid felrebbennek,
Utat engedsz az Ösztönödnek.

Meglátod őt a vaksötétben.
Megérzed őt vakító fényben.
Megízleled halálos ízét,
S megérinted valódi Vizét...


6. KULCS (CLAUSTRA)

Itt állok, kezemben a Kulcsod.
Az, amit rég megálmodtam.
Reám bízod e gyilkos Titkod,
Melyet régóta kutattam...

Serleged feneketlen, mégis
Könnyeim csordultig betöltik.
Vérkönnyeket hullat az ég is,
S a csillagok e verset költik.

Mit szólhatnék ily ocsmány nyelven?
Lelkemből facsart gyűlölet -
Csak ennyi maradt már belőlem -
Éjjelben suttogó vad őrület.

Itt állok, kezemben a Kulcsod.
Fülemben kong a sóhajod:
Reád bízom e titkos Gyilkost,
Fejtsd meg e rejtvényt, lázálmot.


7. SÁTÁN (SATHANAS)

A hideg határtalan Ürességben
Magányos csillagtalanságban
Lebeg a rideg csendességben
Meg nem fogható Gonoszságban

Időtlenségben álmodik
A végtelen s örök Halálról;
Dimenziók közt áramlik,
A csillagködben vándorol.

Mindenütt idegen mivolta,
Egy árny a fényár közepette.
Valódi lényegét titkolva,
A lét kínjait megismerve,

Szunnyad és vár egy ősi Korra,
Mikor az ősi Démonok felkelnek,
S a Fény csíráit eltiporva,
A Halál Kapuján belépnek.