1. INTRO

(Instrumental)


2. HAGYJ REPULNI

Túl a földön, messze égen,
Túl messze járok, hol reszket minden,
De álmoktól fényes az éjszaka háza,
S kísérik utam a nagyvilágba.

Nem így, ki hallja a távol hangját,
Messze látja fehérlő házát!
Ma bárcsak a világ megváltozna,
Ma bárcsak a hangja fülembe súgna!

Hagyj repülni a hajnali széllel,
Hogy álmában járjak minden éjjel!
Hagyd ajkam szólni szelíd szívéhez,
Hagyj ember lenni, ki él és érez, él és érez!

Halld meg az óhajt, csodák nagy őre,
Vigyázd világát zord, hideg éjben!
Ha kívánna lelkem, csak egyet akarna,
De sóhajt a csend minden kérlő szóra.


3. VAN A PILLANAT

Van még vigaszom talán,
Fél szerencsém a sors ócska asztalán.
Hittem, ki szabad gondtalan,
Most még is remélem, álmába álmodom magam!

Kitárt kezemre hullik az éj,
Hold a nappal helyet cserél.

Ma új szívvel látom a fagyos világot,
Kezed szorítva a holdfény mellett magamra találok.
Ha eltűnne a föld a mélybe,
Ha ordít a szó, míg száll az égbe,
Fejem a sors előtt meghajtva,
Veled indulok hosszú útra...

Itt jár és tiszta most a csend,
Csak a múló magány messzi hangja zeng.
Látom, a jövő útra kel,
Míg szürke múltamat a fénylő hó borítja el.


4. A SZEL FELTAMAD

Alszik a világ csendes most minden,
Ragyog az ég, könnye nincsen.
Néma forrást merít a szél,
Hallgat a folyó, csendben remél.

Reméli holnap más lesz a táj,
A hullám zúghat és partot talál.
Új vihar jön, mi táplál, éltet,
Oltja szomját a nyomorult létnek.

A remény az utolsó ezen a földön,
Ne vedd el tőlem, magamban őrzöm!
Nem adom át senki másnak,
Ha kell, csak a nagyvilágnak.
A szél, majd ha feltámad...

A vihar eljött és itt is maradt,
Letört faágak leple alatt,
Elsötétült más lett a táj,
Folyó újra vigaszt talál.

A vihar szép, soha nem bántom őt,
Néma forrásnak ad új erőt.
Mindent elmos, mi rossz itt ragadt,
Nincs első, sem utolsó pillanat.


5. ELVESZETT MAGAM

Már nem vagy ember!
Súgja halkan az árny,
Mi égbe repített,
Mára csapzott szárny.

Már nem vagy ember!
Eltűnt minden álmod,
A sok csorba céltól
Már a napot sem látod.

Már nem vagy ember!
Csak, ha sírni tudnál,
De nem hull könny az arcról,
Akkor sem, ha senki sem vár.

Már nem vagy ember!
Búsan szóltál felém,
S megérinted arcom,
Úgy ahogy sohasem még.

Ha semmibe hullott lelkem,
A száraz szóba vihart leheltem,
Nem rebbent a szemem, ha fájt,
Nem hullt könnyem más bánatán.

Ha emberségről mesél az ember,
Magamba nézek, talán csak az kell,
Vigyázok rád, el nem tévedj,
Talán így nem hiába élek.

Már nem vagyok ember,
Talán nem is voltam...
De szívvel érzek mindent,
Csókkal igazat szóltam.

Már nem vagyok ember,
Mert az mindig remél,
Vagy élhet valakiben
Egy rémült szív mélyén.


6. RIMEKBEN ELSZ

El ne hidd, hogy lelketlen a dalban a betű!
Küldöm, akinek szól, neked, így hosszú életű.
Minden rímben nyomorult a lélek,
Bennük vagyok én is velük együtt élek.

Bajomat, kínomat, vagy a szépet lesik,
A véremet akarják, ez nekem jólesik.
Ha nem is akarom, összebújnak,
Visznek feléd, óhajtott gondolatba úszva.

Neked rímelnek, neked ígérnek, furcsa szavakat,
Sosem tétlenek csak féltenek, ha nincs akarat.
Hozzád indulnak, feléd fordulnak, tenni akarnak,
Ha fáradt vagy majd ők vetik ágyadat, édesen takarnak...

A rímek közt minden él, valamennyi jel.
Elringat, ha kikötöttél, rád szól, ne menj el!
Siettet, ha lassú vagy és megállít, ha futsz,
Rád figyel, hova érsz, és végre révbe jutsz.


7. LELEKVIHAR

Levélszőnyeg teríti a földet,
Szívdobogás hangja zavarja a csöndet.
Zöld színét nem látod, lecserélte,
Az egész erdő átöltözött feketébe.

Sötét felhő tornyosul,
A fák meghajolnak, s az égbolt beborul.
Lidérc fut, árny érkezik,
A lány futna, de arca könnyekbe öltözik.

Fuss! Üvöltik a fák,
Mindjárt itt van a viharkirály.
Nézd! Szólít a szél,
Küldi az egek csapzott hadát.
Fuss, de ne félj, ne nézz a mélybe,
Ott a fény, nézz a vihar szemébe!

Indulj sok apró lélegzet,
Ez itt a félelmed, nem a végzeted,
Ártóknak szelleme mögötte áll,
Lassan elvonul és békét talál.

A vad szellem utolsó nyögése,
Mohás gondok sötét ölelése.
Csukd be szemed, most nem azzal látsz,
Lelkedben rejlő érzékkel jársz.


8. MIERT EN

Kunyhóban élt a lelke,
Tiszta szív, hó-fehér a kertje.
Bántaná a dühös világ,
Összetörné igaz álmát, utolsó vigaszát.

Minden álom szép.
Miért az enyém úszik tengeren tova?
Minden élet szép.
Miért az enyémnek nincs e világba otthona?
Ha csend borul a földre,
Te mindig itt leszel, úgy ígérted...

Futnál már messze a fénybe,
Menekülnél a holnaptól félve.
A fák alatt elhervadt gondolatokból, elég a bánat!
Te majd itt leszel, míg én örökké várlak...


9. EZER TITOK

Pihen a hajnal, de az éj hajlott már,
A hitvány szemfényvesztésért kár.
Alig ismertelek, ismertem a vágyaid kését,
Régen a fény énekelt, most hallom küszködését.

Álmaim fillérekért, jó szóért kapom,
A semmiért néha a lelkemet adom.
Hűvös szobába gyertyát, kandallót álmodok,
Nélküled oda, csak az árnyékommal juthatok.

Alkudj a lelkemre, mert lépni nem merek,
Maradnom kell, így szokták az emberek.
Látni akartam ott, ahol a vak is botorkál,
Kopogtatni egy kapun, amely mögött ezer titok áll.

Hittem, hogy írás van az érzések falán,
A pecsétes záradat feltöröm talán.
Ott él benned most is, lelkeden tapos,
A csukját lehúzza, örökké óvatos.


10. LERAJZOLLAK

Pihen a hajnal, de az éj hajlott már,
A hitvány szemfényvesztésért kár.
Alig ismertelek, ismertem a vágyaid kését,
Régen a fény énekelt, most hallom küszködését.

Álmaim fillérekért, jó szóért kapom,
A semmiért néha a lelkemet adom.
Hűvös szobába gyertyát, kandallót álmodok,
Nélküled oda, csak az árnyékommal juthatok.

Alkudj a lelkemre, mert lépni nem merek,
Maradnom kell, így szokták az emberek.
Látni akartam ott, ahol a vak is botorkál,
Kopogtatni egy kapun, amely mögött ezer titok áll.

Hittem, hogy írás van az érzések falán,
A pecsétes záradat feltöröm talán.
Ott él benned most is, lelkeden tapos,
A csukját lehúzza, örökké óvatos.


11. UTRAVALO

A dolgok nem sokat változtak ifjú herceg...
És néha úgy tűnhet, már sajnos soha nem is fognak.
Fekete fellegek jönnek, melyből jégszilánkok hullanak alá a földre.
Dühös szél jön, mely távolba repíti a sivatag összes homokszemét.
A nap ragyog, de mégsem láthatod, messze utaztak a távoli csillagok.

Ezernyi magányos lélek kóborol szerte a világban,
Kinek szíve helyén üresség tátong.
Nem szabad figyelned rájuk!
Az idő, mi szüntelenül ring felettünk,
Apró gondolattá tesz bennünket, olyan gyorsan múlik.
Gyorsan kell szeretned, adnod és megbecsülnöd!
Messze, valahol a Sosemlátott Partok közelében,
Csak te leszel majd, és azok,
Akikért őszintén, odaadóan és önzetlenül mindent megtettél.
Most pedig aludj ifjú herceg!
Legbelül, te már érzed, hogy minden álmod teljesül,
S ha felkel a nap, küzdened kell értük, még nagyon sokat!


12. OUTRO

(Instrumental)