1. NEM VAGY EGYEDÜL

Nem vagy egyedül.
Árnyékaink futnak velünk.
Egymás elől
Mégis eltakarjuk szemünk.

Mennyi kép!
Mennyi cél és mennyi küzdelem !
Melletted él
Ezer apró történelem.

Nem tudhatod, ki jön veled szembe
És kit találhatsz egy másik testben.
Örök ellenség, régi barát,
Vagy akivel sorsod megosztanád.

Mint megannyi magányos égitest,
Hullócsillag vagy ragyogó hold,
Ködbe zárva mind mást keres,
De egyszer találkoznak valahol.

A lélekért
Mélyebbre ástál,
Hazajárni félt,
Mert nem találtad másnál !
Könnyezd meg tépett szárnyait,
De emelt fővel lépj tovább,
Semmiből teremtünk új csodát !

Rohanunk
Egy végtelen szalagon,
De nem haladunk
Ha csak magunkra hallgatunk.

Nem vagy egyedül.
Árnyékaink futnak velünk.
Egymás elől
Mégis eltakarjuk szemünk.

Milyen titkokat rejthet a bölcső ?
Alakot ölt egy szűk kört betöltő
Emberi test. De újabb lakóját
Vajon az évek merre sodorják ?


2. SZAKÍTS, HA BÍRSZ !

Bőröd alatt hordod magad,
De nem tudod leplezni célodat.
Hulljon helyetted más a porba,
Lényeg, hogy feljuss a csúcsra.

De hiába áldozat, vér és verejték
Te sem vagy már csak egy termék.
Téged is ugyanúgy megvesznek,
Ha meguntak majd zsebre tesznek.

Szakíts, ha bírsz, vagy állj ki a sorból,
De eltaposnak, ha nem kérsz a jóból.
Rablóvilág! Főszabály, hogy "Vedd el !"
Az álmod ma senkinek nem kell.

Feszül a mellény, csörög a kassza,
Álmos gyerekkor szögre akasztva.
Pereg a film, de a vége még várhat,
Míg én is emelek magamnak egy várat.

Önérdek beszél, vagy a pillanat
Rákényszerít, hogy elrejtsd magad.
Fordítsd felém igazi arcodat,
Lássam, kit hordasz a bőr alatt !


3. TÚL A TEGNAPON

Ébredés.
Új perc, új nap, új állomás.
Tévedés.
Görbe a tükör vagy az arcod más.

Megkísért
Démonjaid nem hagynak el.
Visszatér
A kérdés, hogy hol rontottad el.

Azt hitted, te lehetsz másnak otthona.
Márványszoborként a holnap záloga.
Hibáztál, de elégtételt nem vehetsz múltadon.
Hát lépj túl a tegnapon!

Talán ma még újra kezdhetsz mindent.
Talán ma még újraéled benned.
Belül egy gyermekhang mely mindent megbocsát.
Tovább, csak menni még tovább!

Emlékeid
Megszépíti már a messzeség.
Lékein
Embert kovácsol a veszteség.

Mégis fáj !
Meddig feszít még a bűntudat ?
Mit kell láss,
Hogy megismerhesd önmagad?


4. GÉP HOGY ÉLEK

A jelzés, mely belém van programozva
Áramköreim mozgásba hozza
Ablakomon tüzes fénycsóva
Feltámaszt hamvaimból újra.

Olajozottan működő gépezet,
Mindig megújuló emlékezet
Betáplált éjszakák-nappalok
Mesélik rólam: egy robot vagyok.

Egy gép, egy szép
Burokba zárt programozott emlék.
Egy hang a fejben.
Digitális lélek analóg testben.

Bár odabenn valami halkan dobog,
De látom, hogy leszek hús-vér robot.
Ösztön a létről parancsot kódol,
S a megtört szív félve behódol.

Nem számít, hogy magam után mit hagyok,
A világ zajára immúnis vagyok
Érzelmes szavaid sem hallhatom
Már te is tudod: egy robot vagyok.


5. VETÍTETT KÉP

Ne próbáld elmémbe vésni önmagad,
Folyton csak rám festeni aljas mivoltodat!
Engem nem versz át hamis imáddal,
Arcátlan igéid etesd csak mással !

Poros könyvek mázsás lapjairól
Ismerlek már, láttalak valahol.
Ugyanaz a szörnyeteg egy másik bőrben,
Egy másik helyen és más időben.

Kilépek börtönömből, hogy szétfeszítsem a falakat.
Nem hagyom, hogy más helyezze nyelvemre a szavakat !
Nem véd égi oltalom, így leszek önmagam istene,
Egy magányos szentély egyetlen szelleme.

Mint vetített kép, üvölt felém tekinteted
Képernyőről szórod rám ígéreted.
Vadul nyújtod kezeid fel a magasba
S a vak nyáj béget minden szavadra.

Elrabolt, törékeny álmok titkát
Kiforgatott zsebek visszasírják.
S csak számolod, ha a színjátéknak vége,
Megint hányan dőltek be átlátszó mesédnek.

Árnyékföldön lélekbörtön.
Aljas szándék, rút bábjáték.


6. AMIÉRT KEZED NYÚL...

Dühös világunk zajába menekülsz,
Éjjeli forgatagában elmerülsz.
Napokat halmozol, percekben élsz,
Nem mered mondani, látom, hogy félsz.

Lágy dallamok égig emelnek,
Elhagyatott folyosókba terelnek.
Látod, hogy kincseid porba hullnak,
Emléket állítasz vele a múltnak.

Amiért kezed nyúl, addig látsz,
Teremtőd arcán mélyül a ránc.
Léted a semmiről mesél,
A szó, amit mondasz, már nem beszél.

Mosolygó szörnyek húznak a mélybe,
Kábultan fekszel, gyönyörben égve.
Látszat boldogság, hátadon szárnyak,
Elmosott kép, amit szemeid látnak.

Remegő test, behatárolt vágyak
Szűkül a kör, nehezebbek a szárnyak.
Hittél a szirének énekének,
Új mártírja a szenvedélynek.