1. ÁRNYÉKOLDAL

Vonszolja magát az élet,
Hozzáláncolva rabjai.
Szakadt függönyön száradó évek,
Ezrek mindennapjai.

Néhány gaz, sereg igaz,
A fenn és lenn örök küzdelme.
Vérszívók döntik el azt,
Hogy merre húzzon a mérleg nyelve.

Magányos utcák között,
Mit hagyhatsz magad mögött?
Ott fekszel a romok alatt.
Te csak vársz, de a remény magadra hagy.

Szabad akarat mit sem ér,
Mikor minden harcod elvetél.
Disznófejű urak feletted,
Rólad döntenek, nem helyetted.

Félsz, hogy csak a másik oldalon
Találod új napod,
De kisírt szemeid nyissanak
Könyvedben új lapot.
Újságok hasábjain
Neved zárójelben áll.
De valahol, valaki talán
A te jöttödre vár.

Magányos utcák között,
Mit hagyhatsz magad mögött ?
Ott fekszel a romok alatt.
Te csak vársz, de a remény magadra hagy.
Szivárványnak öltözött,
De lassan elköltözött.
Lehullajtott szirmain
Te csak állsz, és egy égi jelre vársz.


2. BÁBOK A CÍMLAPON

A helyzet változatlan, bábok a címlapon.
Mímelt vigyor széles arcokon.
Egyszer csak megjelennek, azt mondják csillagok.
A szemlélődők még mindig vakok.

A cirkusz kell a népnek, bálványok, példaképek.
Torz látvány rongyos plakátokon.
A mindennapok része, mikor vesszük már észre ?
Nem kellenek ismert fantomok !

Taníts tovább az emberi szóra !
De ha nem sikerül, ne számíts a jóra!

Mert most már elegem van abból,
Hogy itt mindenki csak várja,
Hogy holnaptól ki lesz a szemétdombok
Újabb ünnepelt királya!

Kelj fel és járj !
Vagy maradj magadnak !
Szólhatsz hozzám, de úgyis elszáll
A hang, ami felém kiált.

A helyzet változatlan, tudatlanba ájulás.
Széles mosoly, csalfa csillogás.
Hírnév és reflektorfény holnap semmit nem ér,
Ha a vak szerencse más útra tér.

Van, aki hajlong és ünnepel,
De közben igazgyöngyök tűnnek el.
Ki lesz az, aki szócsövet ragad,
Letörni a frissen nőtt szarvakat ?

Kelj fel és járj!
Vagy maradj középen,
Fojtó szavaim gondos kereszttüzében.
Kelj fel és járj !
Vagy maradj magadnak !
Szólok hozzád, de úgyis elszáll
A hang, ami feléd kiált.


3. ABLAK A TŰZFALAKRA

Nézem a képet.
Világmindenséget hordozó
Szemek tenger kéke,
Tenger kínok emléke.

Lehetnék a fény, ami átsegít.
Zavaros vizeken hadd legyek a híd !
Ablak, ami nem tűzfalakra néz,
Csendes útitárs, míg célba érsz.

Hagyd hát, hogy önzetlenül
Elvesszek helyetted!
Add át a szenvedések körét !
Hagyd hát, hogy ártatlanul
Megfeszüljek érted!
Az élet számodra egy tévedés

Odakinn tombol a haragvó,
Mindenható földi halandó.
Fékeznéd, de ontja feléd,
Örök, csillapíthatatlan dühét.

Századok véres hagyománya,
Tömegek tömegeket pusztító vágya
Benned is annyi mély nyomot hagyott.
Valami megszakadt, valami megfagyott !

Hagyd hát, hogy
Elvesszek helyetted !
Add át
A szenvedések körét !
Hagyd hát, hogy
Megfeszüljek érted !
Az élet számodra
Egy tévedés.

- - - ÁTVÁLTOZÁS trilógia - - -

Franz Kafka (1883-1924) "Átváltozás" és
Örkény István (1912-1979) "Visszaváltozás" című novellája alapján


4. - I. ÚJJÁSZÜLETÉS

"... egy reggel nehéz álomból arra ébredt,
hogy ágyában óriási, csúf féreggé változott." (Kafka)

- Nézd, mily gyalázat
Ez az átváltozás!
Nincs magyarázat,
Mitől vagyok ma más. -

Őrangyalotok vagyok,
Ezért tudom, hogy ma sem hibázhatok.
Indulnom kéne már,
De szörnyű ellenfél a zár.

Most, hogy újjászülettem,
Csúf testformám célkeresztben.
Pálcát törtök fejem fölött,
Szűk mezsgye a végletek között.

Csápok nőttek szárnyak helyett,
Több milliárd között hol lesz helyem ?
Az otthon melege visszavárja
A megmentőt.

Féreg külsőm eltakar.
Emberidegen, mégsem zavar.
Sötét cellám küszöbén
A múlt szelleme utolér.

Páncél nőtt hátamon,
Barázdáin önmagam láthatom.
Mert benne lüktet, benne él:
Vak vívódásom a semmiért.

Akik eddig szerettek,
Belém rúgnak, eltemetnek.
Pálcát törnek fejem fölött,
Szűk mezsgye a végletek között.

Itt lenn már minden idegen,
S talán egyedül én leszek a helyemen,
Mikor a világ zárt sorokban áll.

Ha az álarc egyszer lekerül,
Az emberről úgyis kiderül,
Valójában mi elől menekül.


5. - II. ELSZAKADÁS

"... rádöbbent, hogy húga számára még mindig elviselhetetlen
látvány és továbbra is elviselhetetlennek kell maradnia..." (Kafka)

Árnyék
Villan szobám falán.
Testvér
Ajtómban tétován.

Rám vár,
Mozdulok, Ő mégsem ért.
Meghalnék
Egy önzetlen mondatért.

Hűs pillantásod fájdalom.
Mi táplál, részvét vagy szánalom ?
Hűséged hullámsírba zárt
Félhomály.

A kétség
Orvul tornyosul fölém.
Félek,
Közös létünk véget ér.

Halvány
Emléked még bennem él.
Mit adnál
Egy önzetlen mondatért ?

Egymásért egymás ellen harcolunk,
Elvárásokkal szemben
Napról napra átváltozunk.

Hűs pillantásod fájdalom.
Mi táplál, részvét vagy szánalom ?
Hűséged hullámsírba zárt
Félhomály.


6. - III. VISSZAVÁLTOZÁS

"Ott állt megint, ki tudja, hányadszor, a magánynak
és tehetetlenségnek azon a fokán, ahol a létezés formái
közömbösekké válnak." (Örkény)

Túl oly sok fáradt sóhajon,
Észrevétlenül visszaváltozom.
Jól tudom, ma sem hibázhatok
Annál, aki engem hibáztatott.

Ugyanúgy megy minden a régi rendben,
Mégis valami zavar a csendben.
Kitárt ajtómban már
Kitárt karokkal várnak rám.

Örömöm így csak egy pillanat,
Mert újra feni fogát rám a vad.

Kérdések fejemben: Nem tudom,
Miért ül haragja a vállamon
Annak, kinek annyi éven át
Kiszolgáltam minden óhaját ?

Emberként oly nehéz
Felfogni azt, milyen merész,
Ki az életét egy másikra cseréli,
És azt másokért már nem éli.

Maradtam volna még
Tudatlanságom rabjaként
4 fal között rejtőzködő,
Csendes, magányos hírvivő.

Ki az életét egy célra téve
Küzdött, most mit kaphat cserébe ?

Kérdések fejemben: Nem tudom,
Miért ül haragja a vállamon
Annak, kinek annyi éven át
Kiszolgáltam minden óhaját ?
Miért lett ma előrébbvaló
A felszín, s ami kézzel fogható ?
Merre sodor majd ezután
Ez a parttalan folyó ?

Ez a kötelék így oly mostoha és monoton.
Ha maradok, úgyis ostromolhat szabadon.
Idomított szokásait nem akarom !
Betanított szabályait megtagadom!

- Nézd, mily alázat
Ez a visszaváltozás !
Nincs magyarázat,
Mitől nem vagyok ma más. -