1. AZ UTOLSO FOLDRENGES

Utoljára láttam a napot a temetés előtt.
A temetésre nem jött senki, híre sem volt.
Hogy lett volna híre, nem vagyok híve,
A felhajtásnak az életem körül.

De más volt az oka, hogy így alakult
A testem totálisan szét lapult
Mikor a tíz tonna kőzet a táncmulatságban
Rám borult.

A rezgéshullám símogat, kőzet leszek magam is.
Összezúzott csontjaimból üledék lesz holnap.


2. AZ UTOLSO METEOR

Az égből jött a délutánba,
Ránk borult a félhomály.
Lángra lobbant hajunkba
Kapaszkodott a hatszáz fokos táj.

Felperzselte a határt a hőség.
Mára már csak kietlen
Folyómederben szédelegve
Botladozik a sok hitetlen.

Átalakult a tüdőm...
Ezernyi szilánk szabdalja.
Megvakult szememből vér szivárog.
Számból utolsó légvételem távozik...


3. AZ UTOLSO JARVANY

Már negyven felett negyven felett.
Lázam s korom találkozik.
Együtt hagyjuk itt a poklot,
Lezárulnak régi sztorik.

Bőrömön át izzítom ki
Lelkemből így tisztítom ki
Betegséget bűneimet,
Péppé folyó szerveimet.


4. AZ UTOLSO TORNADO

Négyszázzal száguldok a szántók felett,
Lábaimat már régen elhagytam.
Kinyújtom kezemet hogy megfogom az eget,
De a szembejövő bokrokban fel akadtam.

Számban érzek homokot és kormot,
Bőröm alá szögek fúródtak.
A ruhámat is letépi a haragos légkör,
A törzsem formája egy szögletes félkör.

Négyszázzal! négyszázzal!

Szétszakadt szervek mindenfelé,
Önmagamat gyorsan kipótolom.
Hazaérve füleimmel ajtót nyitok,
De látom nincs már otthonom.

Szakadékba zuhanok a múltam odavan,
A jövőmet megette egy szélvihar.
Rájövök, hogy ez így kurva szar.
Körülöttem minden tiszta szar.


5. AZ UTOLSO SZOKOAR

Olyan magas volt, mint egy felhőkarcoló.
Olyan gyors volt, mint egy vágtató ló.
Vagy még sokkal gyorsabb...

Olyan hirtelen jött, mint egy szúnyogcsípés.
Olyan gyilkos volt, mint egy húsz centis kés.
Légvételem lett a vétkem.
Sós víz lett a végső étkem.
Tengeri csillag amit láttam.
Korall meder lett már a házam, abban áztam.


6. AZ UTOLSO HURRIKAN

Szárnyra kapottan,
Esőben ázva,
Csontra kopottan,
Halálra fázva.

Levegőt keresve,
Habokba merülve,
Közeleg a pont ami
Sorsom szövetén
Pecsétbe ütve
A szabaduláshoz vezető utamat
Megnyitja
Felnyitja

Testem hüvelyét
Szétzúzza
Igy béklyót tör
Majd ladikba tesz,
Es elvezet oda
Hol minden kisimul
Békét lel és
Boldog lesz.

Csak ennyit még, csak tűrnöm kell,
A tenger mossa a testem fel
A szél kap fel és szállít el
S reggel lesz majd még egyszer.


7. AZ UTOLSO KORONA-KIDOBODAS

Három napja tudjuk...
De egy percünk van még...

A Sötét urben született,
Tekergő amorf lény,
Hogy él-e a Jó eg tudja,
Hiszen csak puha fény.

Mostanáig...

Mint megannyi szép hullócsillag,
Ragyognak fel a műholdak.
Lassan ballagva az égi tájon,
Miközben meg sem mozdulnak.

Fény villog az éjszakában,
Az égbolt gyönyörű táncra kél,
Kinek esze használva van,
Tudja, ez nem sok jót ígér.

Gépmadarak megdögölve bénán pihengetnek,
A számukra épített betonréten,
Gyárak konganak szerteszéjjel
Éteri drótvonalak nem felelnek sehol a vidéken.

Halálomat mi okozta?
Mágnes vagy áram?
Vagy a saját ágyam?
Vagy leghőbb vágyam,
Hogy a sarki fényt lássam.
Igy sírom megássam.
Egy leszakadó kábel alatt...


8. AZ UTOLSO VULKAN

Évezredekig csak hízott aljasul,
Ott lent, alul
Ha majd egyszer úgy alakul
Feköhög és kiköszön egy jó reggeltet.

Lidércet nevel a hóna alatt tojásból,
Darazsaktól vibráló gennyes disznóól
Pokol tüzével fűtve ma délben feldalol.
Könnyet forral patak medrében hirtelen jó kedvében.

Hangosan dörrenve lángokat köpdösve,
Koromból kikevert éjfekete téntával,
Tőmondatokat formálva, atír korokat
Meggyötört népeket gonoszul folytogat.

A kínfolyam hűltével felrepedt bőrében,
Uj élet sarjad majd.
Feledett történet mítosszá váltában,
Új erő fakadt az óriás vállában.

Vesztőhely vagy átformál.
A katlanban az álmokban.
Zárszóval száz szóval.
Zászlóval száz korban.


9. AZ UTOLSO GAMMA-KITORES

Azért ezt könnyebb volt elviselni,
Mert nem kellett egyedül.
Igazából egyiket sem kellett egyedül,
De ez után így érezhetett az egész világ.

Megszűntünk létezni.
Oly gyorsan, hirtelen,
Ki sem tudtuk élvezni.
Álltunk ott értetlen.
Testtelen, fedetlen,
Pucér lelkünk megrendült,
Fázva vonagló az éterben.

Tériszonyunk volt úgy emlékszem,
Neuronjaimat átkapcsolta a Kéz,
Valami szellemi síkon lógó szem
Az megy belőlem most kinéz...

Mérőszám nincs arra
Mint légyen írva
Mit ránk hagyott a karma
Karma marva már ma.

Fényerő elnyelő,
Forraló szétvető,
Mint fazékon a fedő,
Pattant fel velünk a felszín.

Ellökték a Földet.
Nincs már.
Oly közel történt,
Hogy míg ide ért,
A kis ember sem nőtt fel
- S már nem is fog
Nem maradt belőlünk sem csont sem fog.

Ez volt hát a nagy terv.
Kíváncsian várom a holnapot.
De ellopták a Napot,
Igy azt már nem az írja
Meg volt írva...

Látom már mind a négyet.
Egyik fakó, másik éget.
Harmadik meg vakító
Vágtat hát a négy ló...