1. CSONTLITÁNIA (INTRO)

Nékem elsőbben vagy néki?
Nem tudván ma, vagy holnap..
Az elöl menők, az őket követők

Többen vagyunk, mint fatörzsön a harmatcseppek
Többen vagyunk, mint ágakon a harmatcseppek...

Miként a hajnal rózsaorcája
Alkonyatra fehér csontok leszünk
Meglegyint a múlandóság szele
Bezárul a két szembogár
És a lélegzet...megszakad örökre..


2. ÉVEZREDEK

Árnyas lombok mélyén
Valahol mélyen bent
Egy tiszta forrás lévén
Talán tekinthető sohasem leend
Egyidejű az erdőkkel
A mesék, a születés korával
Belőle sosem tűnhet el
Még akkor sem ha akar..

..Minden lény képmása tökéletes benne
A gyönyörű csodálata, létének értelme
Éjjel a csillagok levélhajók peremén
Tündértáncot járnak hűvös hullámok hevén.

Évezredek óta
Nem láttad ezt a világot
Pedig vágysz rá...

Nem mérgezi jelen
Nem terheli szemét
A patak csak csordogál tovább,
S benne lelkünk tükörkép

A patak csak csordogál tovább
És benne lelkünk tükörkép


3. HETEDVÉRIG

Túlléptem már minden határt,
Megjártam a poklok poklát
Onnan rátok felkiáltok
Hetedvérig sújt az átok!

Elér téged most a végzet
Testedben a máglya éget
Lelkedet széttépik lángok
Hetedvérig sújt az átok!

Undorító mocskos féreg
Halálodkor visszatérek
Sírodban lásd az álmot
Hetedvérig sújt az átok!


4. EMLÉKEZZ!

Emlékezz világ!
Vagy már elfelejtetted?
Népünk és ivadéka
Mennyit szenvedett érted!
Mi, akiket a Föld
A szívébe engedett
Életünk árán védtük meg
Önpusztító (hited).

Emlékezz, isten!
Vagy hogyan hívjalak?
Tépd szét a lelkem,
Hogy így megszólítalak!
De ezt már nem tűröm,
Hogy vérem ily módon bűnhődjön
Hited védtük hitünk kárán
Kettészakadt nemzet árán
Gyengülő isten!

Emlékezz gonosz egyetlen,
Alkudd ne feledd, légy kegyetlen
Emlékezz egyetlen...
Alkudd ne feledd, légy kegyetlen!

Nem hiszem, hogy ez az utolsó táncunk
Olyakor tovább él egy nép, mint a remény
Még ha nyelvében is, melyet a látótól hallunk
Elnyomhatják deviánsok, nem szűnik meg az erény
Nem, ha marad csak egy valaki, akitől tanulunk

Esténkre jön még új hajnal
Sötétben élünk, bár nappal
Telünk majd mégis elhal,
Telünk majd mégis elhal,
Olvadó jégcsap cseppeként
Megismeri majd fagybörtönünk
Elfelett virtusunk forró kénjét
Ne akard megvárni dühünk!