1. KULCSLYUKON AT A VILAG

Mindenhonnan ömlik feléd,
Minden érzéket felemészt.
Folyton azt sulykolja beléd,
Legyél te is egy a mindenkiért.

Fokról fokra, nem pazarolva
Figyelmet az üres szónoklatokra.

Téves értékítélet,
Ellened megérett ma a méreg.
Úgysem érthetik, mi a lényeg,
Rajtad a bélyeg most is ugyanaz.

Aki alacsonyabb széken áll,
Hiába nyújtózik, nem menekül.
Bámul azon a kulcslyukon át,
Ami megmaradt neki a többi közül.

Önző szájakról elszakad,
Fertőzött ajkakon előkerül.
Ha hallgatsz rájuk, és elragad,
Te is csak egy leszel a sok közül.


2. 6 LÉPÉS

Sietnél, de elér a gondolat:
Az 5 kontinens csak 1 mozdulat.
Végtelen csatornákon át
Féktelen erő repít tovább.

A biztos életjel
Néhány vibráló karakter.
Adathalmaz neonfénnyel,
Egy számsor összecseng a névvel.

Beszűkül az idő,
Úticél a jövő.

Mindegy, hogy ki vagy,
Mindegy, hogy merre jársz,
6 lépésből rám találsz.
A távolság egy gombnyomás,
Kifürkészhető találkozás.

Unottan egy karosszékből
Nézed, a világ hogy épül.
Hogyan lesz sivatag vagy jégmező,
Ha közrehat az emberi tényező.

A biztos életjel
Néhány vibráló karakter.
Szűkül az idő, szűkül a tér,
Kényelmed nem adnád semmiért.


3. AMI ROLUNK SZOL

Hogyan csábítottuk a földet
Az ágak közül leskelődve.
Görnyedt háttal a pillanatot,
Hogyan vágytuk
A sorsmozdító fordulatot.

Lábunk a talajt elérte,
Büszkén bólogattunk: megérte.
Egyenes háttal egyenlő esély,
De akadtak olyanok is,
Akik többet reméltek.
Voltak olyanok,
Akik többet ígértek.
Gurult a sok alma,
A fától oly messze.

Hogyan áhítozzuk a kéket.
A vágy, hogy bizonyíts, téged is éget.
A zuhanás nem egy kellemes élmény,
Mégis felállsz, neki rugaszkodsz
Még egyszer.

Próbáljuk újra
Kifinomult érzékkel.
Hagyjuk papíron a múltat!
Sose téveszd el az irányt, amit
Kijelöltél magadnak!
Ez olyan, ami rólunk szól.
Ez a dal a nyughatatlanoké.


4. HAZAVAR

Ezek a falak,
Fanyar sorsok néma kikötői.
Ezek a falak,
Köztük él, mégsem az övéi.

Ezek a falak vele együtt
Roskadoznak a terhek alatt.
Nem marad más, csak a képzelet,
Az emlékezet és néhány gondolat.

Az a néhány
Önemésztő gondolat,
Ami méltón
Betetőzi a gondokat,
Hogy ez az itt, vagy az én,
Vagy a most, vagy a
Körülmények hibája,
Vagy egy javíthatatlan, önelégült
Idomár struccpolitikája.

Ezek a falak szűk
Teret hagynak,
De az égig érnek.
Ezek a falak
Látták minden arcát
A nélkülözésnek.

Ismerős idegen,
A betonmagány hazavár.
Szerető keblére szorít
És nem enged el,
De a névtelen hős te leszel,
Ha vékony repedésein át
Kiásod magad.
Lerázott sarad a falak
Nélküled őrzik tovább.


5. BESZÉL A BÖLCS

És újra kezdem a kört.
Nem érdekel már ezután,
Mi szüli bennem újra meg újra
Ezt a diszharmóniát.

Mert amíg nálam a főszerep,
Tied a részvét, enyém a tisztelet.
Hangzatos szóval szád befogom,
Beszél a bölcs, hallgat a bolond.

Ugye milyen hatásos a magamról
Mindent elterelő hadművelet?
Megbízhatsz bennem, úgy vezetlek meg,
Hogy azt észre sem veszed.

Még kér !
Neked is adnod kell esélyt,
Hogy bemutassam áldozatom,
Neked járó bámulatom.
Amíg nem jössz rá,
Ellened mi készül,
Titkom nem élvezed.
Félelmedre válaszadó csodát
Várni hiábavaló.

Ezért te is jobban teszed,
Ha ezután a tenyeremből eszed meg
Mindazt a jót, amit eléd teszek.
Nem ismersz meg ?
Én vagyok
Tébolyult atyád,
Korcs magzatod.

És a nagy igyekezet mire való,
Ha mindig másé az utolsó szó ?
Kérdéseidre válaszadó csodát
Remélni hiábavaló.


6. TORKON FELEJTETT TÜSKÉK

Újabb felemelő érzés,
Ahogyan a szálka
A szemedbe vág.
Bárhogy tagadod,
A feslett kirakatodon át
Ködös a világ.
Ez csak a te hibád!

Csapzott idegeken
Tobzódik a harag,
Meddig feszül ez a húr ?
Méreg nyilak
A vicsorgó fogak alatt,
Céltábla vagyok,
Csak a szívembe szúrj !

Mi lesz, ha sötét verméből
A vadállat elszabadul?
Ez a játék két esélyes,
De ha ily sekélyes a tudat,
Én maradok alul.

Lennék az a kicsi
Ember, aki felemeli
Góliát fejét.
Vágyom valahova,
Csendes vízen evezek
Glóriád fölé.

A sötét kiolt,
S csak egy rozsdafolt
Leszek a tehetetlenség
Vaskerekén.
A türelem
Nem terem figyelmet,
Ha a fegyelmed éhezem.
Lakatlan szigeteden
Nem vagy úr, mégis
Rám törsz váratlanul.
Torkomon felejtett
Tüskéim nem tűnnek el
Nyomtalanul.


7. LEJTON

Fölé hajol és újra lesújt,
Nem bántja, ha látja
Lassú halálát, neki csak játék,
Ha élve temetheti anyját.

Miféle durva szimbiózis,
Ha az élősködő nem hagyja
Élni gazdáját, de a mázsás
Köveit mégis nyakába akasztja?

Hol, mondd hol veszítettük el
Az öntudatunk ?
Miért, mondd miért rágtuk el
A köldökzsinórt?

Bármennyire hű magához,
Bármennyire célratörő,
Bármennyire vakmerő,
A lejtőn már nincs erő.

Félő, hogy e hajsza nem tart soká,
Pihenni tér néhány ezer év.
Az anya csak sír, nem bírja tovább,
Visszaszorítja lélegzetét.

De a sakkfiguránk ezután is
A fekete mezőről a sötétre lép,
Mérföldes lyukakat égetve
Civilizációnk ütőerén.

Véres kezű helytartóm,
Fejezd be végre a művedet !
Fényes jövőddel elalszom én is,
Hiába képzeled, hogy ez a sarkított kép
- anya és gyermek - könnyen elválasztható,
és ha veszted érzed, eleresztett véred
újból feltámasztható.

Bármennyire hű magához,
Bármennyire célratörő,
Bármennyire vakmerő,
A lejtőn már nincs erő.
Bármennyit ér, bármit remél...


8. VIG

Megtanultunk sírva vigadni,
Keveset kapni, a kevésből adni.
Jókat mulatunk a borotva élén,
De nem tudhatjuk előre mi lesz a végén

A menetnek, ha felnevetnek,
Az ódon falak is beleremegnek.
Lehet, hogy tévednek, vagy éppen hazudnak.
Nem baj, majd jobban összehúzzuk magunkat.

Gyere te is, elférünk még egy páran.
Egy kisujjnyi hely még kiadó
Itt, az óriás lábnyomában.

A felelősség alól
kibújni nem érdem.
Vagy csak én nem értem,
Hogy az ami a törpeseregnek
halálos vétek, az óriásoknál
hogyan lehet a termékeny
Táptalaja egy újabb vállveregetésnek.
Ezzel nem késnek.
Szemünkbe nevetnek,
ha szemükre hányjuk a dolgot:
Ne üsd bele az orrod,
Ez nem a te dolgod!

Ki az a balga, ki az igazat hajtja,
Aki valamit tenne azért, aki felemelte őt a pajzsra.
Lehet, hogy elevenen falná fel őt a falka,
De ha eleget melegedett, eltűnik, hogyha úgy akarja.


9. STIGMA

Szándék győzelme
A józanész felett.
Kérném, bárcsak
Eltűntethetném azokat
A sebeket, amiket
Az erőszak ejtett, egyetlen
Könnyelmű, elhamarkodott
Mozdulatba rejtett !

Lendül a kéz,
Hideg acél utat tör,
végül lehull a test,
A csend ránk borul.

Kérlek, ébredj !
Ne merülj el, nyújtsd kezed felém !
Az élet karnyújtásra tőled,
Kapaszkodj belém !
Mérték ?
Megdőlni látszik az értelem.
Részvét ?
Érzékelés csak, vagy érzelem ?

Azt mondják, boldogok,
Akik sírnak, de ahol
A stigmák nyílnak,
A homokszemek
csak visszafelé peregnek.
Az emlékek soha nem engednek.

Hideg acél utat tör,
végül lehull a test,
A csend ránk borul.

Kérlek, ébredj !
Ne merülj el, nyújtsd kezed felém !
Az élet karnyújtásra tőled,
Kapaszkodj belém !
Kérlek, védj meg !
Éhes ragadozók ragadnak el.
Félek, mindent elveszítek.
Kapaszkodj belém !

El ne engedd két kezem!
Foggal-körömmel szorítsd magadhoz
Az életed: az életem.


10. SZABADULAS ?

Hogyan jutottál el idáig ?
Miért hagytad el magad?
Szabadulni kell, menekülnél.

Talán így más lesz minden,
Enyhül a fájdalom.
Menekülni kell, szabadulnál.

Ha úgy érzed, menned kell,
Én miért búcsúzzak el ?

Túl sivár és lélektelen,
Számodra már értéktelen.
Ha az asztalnál üres lesz helyed,
Nem neked fáj...

És mindent magaddal viszel,
Valami mégis itt marad.
Menekülnék előle, szabadulnék.

Mikor ér véget bennem
Elnémított gyengeséged ?
Úgy szabadulnék !