1. A FAJDALOM GYONYORE

Fénylő szikra lobban
Hogy kihunyjon nyomban
Még el sem kezdődik
Máris megfertőzik
Nem hagyják, hogy éljen
Véget kell, hogy érjen

Minden kezdetben ott a vég
Egyszer minden tűz kiég
Megszűnik az illúzió
Semmi nem állandó

Én voltam az urad
Felemészt a tudat
Más használja tested
Én is jártam benned
Oltottam a vágyad
Ágyam volt te ágyad

Minden kezdetben ott a vég
A gyönyörben a keserűség
Mégis szükségünk van rá
Valami akkor jó, ha fáj

Megkötözve egy kínpadon
Mosoly villan az ajkadon
Félsz, de közben élvezed
Hogy más kezében az életed
Táncol a korbács a bőrödön
Fájdalmad másnak öröm
Viasz folyik a sebekbe
Soha többé nem forrnak be

Sikíts, ahogy bírsz
Élvezd ki a fájdalom gyönyörét
Addig ameddig tart
Mert utána nem marad már semmi

Elmúlott egy korszak
Mindig jönnek újak
Nehéz elfeledni
Mégis meg kell tenni
Mindent felégetni
Többé nem érezni


2. AZ EN MENYASSZONYOM

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."


3. LASSAN MINDEN ELVESZTI VARAZSAT

Ahogy lassan minden elveszti varázsát
Egyre növekszik a tátongó űr
Ahogy múlik az idő, mindig éhesebb leszel
Hiába üvöltesz, senki nem felel

Elhalkulnak a becéző szavak
Nem szorítanak már ölelések
A fájdalom marad az egyetlen
Igaz társad az életben
Ki sosem hagy cserben, mindig visszatér
Bárhová mehetsz, ő is elkísér
Kitölti lassan minden percedet
Felemészti az egész életed

Megtörik a bűbáj
Nem vagy többé drága
Szárnyaszegett angyal
Romlásnak virága

Nem szeretlek, csak használlak
Míg nem jön valaki, aki jobb nálad
De hogyha megunlak, mehetsz amerre látsz
Többé már nem izgat, hogy mit csinálsz

Nem hat meg a buta sírásod
Hidegen hagy, ha ereid felvágod
Nem érdekel, hogy mit érzel
És az sem, ha elvérzel

Szeretni soha senkit nem szabad
Hogyha szeretsz, elveszett ember vagy
Mástól való érzelmi függőség
Hatalmi harc, lelki gyengeség

Hazugság minden gyengéd érzelem
S a szépség csak tünékeny illúzió
A menyasszonyfátyol halotti lepel
Hamis minden, mit igaznak hiszel

Tükörbe nézel, nem látod arcodat
Kötődve másokhoz elveszted önmagad
Börtönöd falai ha összeomlanak
Láncaid nélkül már egy senki vagy


4. NEM HAGYLAK EL

Szennyes véred a sáros földben
Egyedül hagytál a szürke ködben
Fekete rózsák virágzása
Bűnös lelked megtisztulása

A gyönyör kapuja örökre
Bezáródott előttem
S csak az üresség tátongó vaginája
Hív csábítva magába

Meg akarlak baszni
Meg foglak baszni
Mielőtt meghalnál
Még utoljára
Nem kell
Más tőled
Csak a tested
Ami még valamit ér

Te sem vagy más, csak egy rohadt
Kurva
Szét leszel kúrva
Élvezd, amíg még megteheted
Egy éjjel
Eljövök érted
Árulásod okozza veszted

Megteszek mindent
Hogy többé ne lássalak
De hiába gyűlöllek
Még most is kívánlak

Azt szeretném
Ha enyém lehetnél
Még egyszer, csak egyszer
S többé senkié

Nincs bennem könyörület
Mikor a testedbe vésem egy izzó késsel
A bűvös szót: szeretlek
Hát szenvedd a szerelmet

Fájdalmad arcomra nevetést
Arcodra rettegést fest
Sikolts és ordíts! Hiába kérlelsz
Mert abbahagyni úgyse fogom

Úgy érzed eltölt a pokol
Bennem egy fenevad vágya tombol
Véredtől ragadós kezem
Könnyeiddel mosom le

Meg akarlak ölni
Meg foglak ölni
Ha már nem lehetsz enyém
Akkor másé se légy
Az élet
Megmérgez téged
Nem hagyhatom
Hogy beszennyezzenek

Meg akarok halni
Meg fogok halni
Nélküled üres az életem
Te voltál minden
Az Éden
Ha nem vagy velem, csak szenvedek

Nem hagylak el
Örök lánc
Ez vagy te
Ahogy alszol
Egy sötét árnyék az ágy fölött
Elragadja álmod
Már nem ébredsz fel
Követlek
Nem, nem hagylak el


5. ONTSD KI VERED!

A földön fekszel meztelen testtel
Remegő kézzel a pengéért nyúlsz
Megalázva, összetörve
Menekülnél az ismeretlenbe

Mert egyedül vagy és senki se szeret
A szeretet már csak illúzió
Szomorú szemed a semmibe néz
Vársz valakit, akitől félsz

De kívánod őt, jobban mint bármit
Ebben a nyomorult életben
Hogy vigyen magával, mindentől távol
Hol örökké tart a halálos mámor

Nézd a láthatatlant
Halld a hallhatatlant
Légy a tükörképed
Ontsd, ontsd ki a véred!

De gyáva vagy és félsz megtenni
Pedig tudod, hogy innen már nincs visszaút
Romokban hever az élet mögötted
A Sötét Herceg végső reményed

Megnyílik lassan hófehér bőröd
Az idegen anyag utat vág
Egy új világ felé, hol nincs több szenvedés
Hol utolsó szeretőd vár reád

Halj meg értem, az urad vagyok
Itt minden az enyém, én parancsolok
Az élőknek, s a holtaknak
Higgy bennem és feloldozlak
A bűneid alól, mit elkövettél
Azóta, hogy megszülettél
Az enyém vagy, az enyém vagy
Ontsd ki véred és megváltalak!

A földön fekszel meztelen testtel
Remegő kézzel magadhoz nyúlsz
Ahogy eltakar sötét árnya
S ajkadhoz ér hideg szája

Bíbor folyó, az élet nedve
Egy fekete angyal fürdik benne
Alámerül és nem jön fel újra
Előtted áll a sötétség útja

Soha többé nem látod őt
Egyedül maradsz a sötétben
Mert bárhol is vagy, örökké vesztesz
Szeretted őt, de már neki se kellesz


6. ÁLOMKEP

Üvölt a csend, izzik a sötét
Látom benne szemeid tüzét
Hallom a hangod, érzem a szagod
Akkor is, ha már rég nem vagy ott

Még mindig fáj
hogy elhagytál
Szívem most is visszavár…

Álmomban még mindig nekem teszed szét a lábad
Belédrakom hátulról majd szétbaszom a szádat
Lenyomom a torkodon, míg el nem hányod magad
Felnyalatom veled, ízleld meg, milyen mocskos vagy

Nagyon fáj
Oly jó voltál
Helyed még most is üresen áll

De te már
Másnak kívántatod magad, rázod a picsádat
Egyszerre két fasszal tömöd tele a pofádat
Nem érdekel semmi, csak hogy jól meg legyél baszva
Így lesz minden istennőből üresfejű szajha

Szemeid tükrében, lángoló hajadban
Elégtem benned, ahányszor akartam
Tikkasztó hőségben könnyű zápor
Szikrázó éjeken végtelen mámor
Te voltál nekem legdrágább kincsem
Istennő voltál és én az Isten

Megfagyott érzelmek, gyötrő keserűség
Elborult felettünk. Nincs több napsütés
Rám néztél és én tudtam, itt a vég
Elárasztott mindent az örök sötétség

Ördögi dallamok táncra hívtak
Lépteid nyomában virágok nyíltak
Táplálja őket sok ezer könnycsepp
Mik érted hullnak gyászolva téged
Te voltál nekem legdrágább kincsem
Mióta elmentél semmim sincsen

Már nincs több szó, mit mondhatnék
Nem hallasz régesrég
Számomra megszűntél
Nem vagy más, csak álomkép


7. SZOMORU SZAJHA

Én inkább mégsem adom oda neked azt, amit szántam
Tőled sem kaptam meg semmit, amit vártam
Maradj inkább örökre szomorú szajha
Soha nem múló fájdalomba taszítva

Amúgy sem áll jól a mosoly
Grimaszt csinál szép arcodból
Szeretem nézni ahogy sírsz
Ha abbahagyod bántalak még

Halálig tartó szenvedés
Csak ezt érdemled
Nincs boldogság, szép jövő
Pedig elhitetted
Megtagadtál, összetörted
Minden álmom
Megbocsátás
Nincs


8. A NAPON, MIKOR MEGHALTAL

Egy fagyos téli éjszaka
Idegen falak közt bujdosva
Kerestük egymásban
Összetört szívünk tavaszát

Kezed kezemben
Szemeidben csillogás
Annyira szép volt minden
Még hittünk a semmiben

Az a tél soha nem jön vissza már
Felperzselt mindent a gyász
Boldogságom örökre tovaszállt
A napon, mikor meghaltál

Emlékszem minden szóra
Az első csókra
És a pillanatra, mikor
megremegett a föld

Úgy néztél rám, mint senki más
Vadító tűz, ragyogás
Elégtem benned
És te rabulejtettél

Elmentél, itthagytál
Hiába várlak, nem jössz már
Én is
utánad akarok menni

Minden éjjel más és más
De senki nem hoz feloldozást
Téged kereslek
mindenkiben

Tűhegyek, üvegszilánkok
Kurvák, éjszakai bárok
Felejtenék
De nem tudok

Jégvirágok az ablakon
Neved egy faragott kőlapon
A rózsák, amiket hoztam
Rég kiszáradtak már

Ott vagy minden kifújt füstben
Látlak zavaros víztükörben
Előttem állsz a ködben
És hallom hangodnak dallamát


9. VALAHOL TOLED TAVOL

Nem látlak én téged többé
Soha sohasem
Ne lásd meg te sem, hogy érted
Könnyes a szemem
Nevedet hiába mondom
Könnyemet hiába ontom
Harcok mezején
Valahol tetőled távol
Ott, ahol senki sem gyászol
Ott halok meg én
Nevemet hiába mondod
Könnyedet hiába ontod
Harcok mezején
Valahol tetőled távol
Ott, ahol senki sem gyászol
Ott halok meg én

Nem lesz egy tenyérnyi jel sem
Puszta síromon
Elesett katonák teste
Lesz a vánkosom
Ahova le fognak tenni
Síromra nem borul senki
Senki, aki él
Tavasz sem fakaszt rám zöldet
Elhordja rólama földet
Messze majd a szél.