1. A HABORU APOTEOZISA

Koponyahalomra száll a fekete varjú,
Az igazi áldást rég kifosztották.
A jövendő egy kiszáradt patak.
Csurgasd csak igazságodat.

A gyönyör tetőfokára hágva,
A fegycerek szava eldönti majd a vitát.
Gyilkolj, kínozz! Mert ember vagy,
S büntetést csak a halott isten ad.

A dögvész kitört a paradicsomban,
S a dicső ember istenné lett.
S barátja által kiontott vérében fullad meg
S büntetést csak a halott isten ad.

Koponyahalomra száll a fehér galamb.
Ez a háború apoteózisa.
A hazugság beborít, betakar!
S most csont harcol por ellen.

Amit nem látok, azt nem fogom fel,
Amit nem hallok, azt nem értem meg.
- csak így védekezhetsz az igazság ellen.


2. BELEFASULTAN

A létezés csendes jármába törve,
Életem fájáról lassan hullanak a levelek.
S zöldjük fárdatan sárgul, halványul.
S ők barnán hullanak emlékeim, álmaim avarába.

Ruhám foszlányaiból merítem jövőmet,
Jövőm képei miatt élem át a jelent.
Az édes tudatlanságba sorvadva,
Fázva remegek ezen az új hajnalon.

Egy haldokló dimenzióban vagyok eltemetve.
S egy újabb vandál évezred becsteleníti sírom.
Fárdatan pillantok a felkelő napba.
Vöröses sárga fény megvakít.

Az álom most valóra vált,
De ez az idő rövid a szenvedésre.
Oh te tudatlan, Lassan edd az avart!

A halott, a fekete, az emlék
A lemenő nap halott sugara
Már elégette érzéseimet.
Csak elszenesedett képek maradtak.


3. A MOCSAR GYERMEKEI

Édes bűze a rothadó növényeknek,
Az égszínkék égbolt alatt gomolyogva,
Ködként tölti ki a fullasztó teret,
S szemem elöl elrejti őket.

Fiatal zsnge hajtások, életük hajnalán,
Létezés apró örömeit űzik, kergetik,
Ők, kik soha nem tudhatják meg,
Milyen a vágy, a szerelem s az igaz halál.

Indulj a vég felé által az útvesztőn,
Kísérjen utadon szomorúság, gyász.
A bűzös mocsár indái lassan húznak le.
Féreg tested eltörpül majd a lét árnyékában.

A halál hatalma a szenvedés vége,
S mi kopár utakon járjuk majd a táncot,
Csontjaink lassan prladnak porrá,
S a táj is kietlenné válik,
És a mocsár gyermekeinek lelkei
Az örök végtelenben búsan dúdolják a dalt.

Öreg rothadó csonkok életük alkonyán,
A létezésből kiábrándulva haldoklanak.
Ők, kik soha nem tudhatják meg,
Milyen a vágy, a szerelem s az igaz halál.


4. TOVISEK

Lassú kínok közt a poros földön,
Elgyötört testemet gonoszan szurkálják,
Döfnek ők előítéletek nélkül is,
Hiszen élvezik azt, mi nekem fáj.

Néma torkom ordításra fakad,
De kiáltásomat elnyeli a közöny.
Hibás a sivatagban minden egyes porszem,
S a koponya halomra fekete varjú száll

Gyönyörű arcokat látok minden plakáton.
Róluk mosolyog ránk az új világ,
Csak a koldus vizel ruhájába allatuk.
S a koponya halomra fekete varjú száll

A tövisek álam egy új messiás,
Akit majd újra véresre sebeznek
Mindenkit csak szúrni és döfni.
Ezek a Heródesek kulcsszavai
Döfnek ők előítéletek nélkül is,
Hiszen élvezik azt, mi nekem fáj.


Ha majd tetemeinken dögevők lakmároznak,
S életünk sebesen pereg szemünk elött
És ha életünk szimfoniája az utolsó akkordhoz ért,
Talán rájövünk majd, hogyan kellet volna élnünk.


5. SZIGET

Emlékek és álmok szigetén,
Az igazság lavinája alá temetve,
A bús idő mosolyog rajtam,
S én faragom csendesen márvány szobraim.

Testemmel örzöm tudatom kapuját
A kötelező lelki nyomorral szemben
S az agyamat manipuláló agytól,
Mely lassan hálójába sző mindenkit

Fukar király az ész, s az értelem.
Ha megszerzem, elrontja életem.
Inkább szórna szemebport az idő,
De sajnos kimosná azt könnyem.

A bánat és szomorúság szigetén,
Az igazság alatt mélyen nagyon,
A rozsdás láncú óra mosolyog rajtam,
S én faragom csendesen márvány szobraim.


6. FEKETE SIVATAG

Keserű könycseppeim feketén csorognak,
Érzelmeim, vágyim kínzó mélységébe.
Eltűnődve bolyongok által az éjszakán,
Az éj mint fekete szúrok ömlik rám.

Keserű kín marja fájó szívemet,
A magyány sivatagában bolyongok,
Hol fekete nap ragyogja be az eget,
S fekete homokszemcséket málaszt a szél.

A depresszió démonaival hátamban.
Gyilkos kín gyötri lelkemet
S egy fekete vipera mar lábamba,
S a szétterjedő méreg gyilkot hoz rám.

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag fekete éjszakájában

Fejfám a fekete hold lesz,
Koporsóm a sötét éjszaka.
S itt nyugszom az utolsó ítéletig,
Az igazsághozó ítéletig

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag fekete éjszakájában

Az emberi lélek kopár útjain kalandozva,
Kemény sziklafalain áthatolni nem tudva,
Csak bolyongva a fekete sivatagban
Így éltünk, így léteztünk mindnyájan.

A fekete sivatag fekete éjszakájában,
A fekete sivatag hazug éjszakájában.


7. VEGUL...

Halálom órájára várnak a percek,
Minden másodperc egy újabb porszem,
Mely a létezés homokórájában lefelé pereg.
S a napszemű ég, melynek hold a szempillája, mért nem lát engem?

Vak ösvényemen közeledek az utolsó órámhoz.
Micsoda verseny ez az igazság hírnökeivel!
A döntő ütközetet látom egy vak tükörben,
S a nyertes elterül egy mély gödörben

Az én vak ösvényemen közelgek hozzá,
Micsoda verseny ez az igazság hírnökeivel!
Én vagyok a defektes gumi, a sebzett szárny
Az örök rohanás versenyében.

Én vagyok, kit halálra ítélt az élet,
Az elmúlásra várva szorongatom a vak tükröt.
A szabadság börtöne a legsötétebb zárka,
S a vastag rácsok felé lépve elhagy az erő.