1. ZUHANÁS

Ízleld a bünnek ízét
Nektárja vonz felém
Csak mi ketten
Érzed, ma mélyre szállunk
Mégis elkísérsz
Hiszen én is félek

Ha már úgyis ellenünk van minden
S kegyelmet Te sem kérsz
Legalább, mi lángol köztünk
Csak egyszer legyen a miénk

Vak szenvedély
Úgy taszít mélybe
Mintha csak élne, vágyna, égne
Így zár sötétbe
S mégsem elég
Míg el nem pusztít
Nem baj, ha fáj, ha íze bódít

A kétség rég a múlté
Emlék már - csak szeszély
Felejts el mindent
Hisz' úgyis vár a végzet
Mit is veszthetnél
Ha a mélység beléd néz...

Érezd az ízét
Hogy vonz felém
Csak mi ketten
Mélyre szállunk
Mégis kísérsz
Végigkísérsz
Hiszen Te is félsz


2. SZÜRKÜLET

Az élet csak téboly kertje
Hol a magány talán túl könnyu már
S hol, ha minden veszve
Az a szabadság

Többet, mást nem is vágyok
Legyen gyors, egyszeru, sivár
A semmibol
A semmin át

Egy elpocsékolt élet lángja
Csak újabb gyertya egy vak világba
Mely elárulná a korát
A láng, mit senki sem lát

Oly rég már csak ezt vártuk
Hogy oltsuk szomjunk, vágyunk
S ha fáznánk melegít még
A láng, mit senki sem lát

A hidak már tuzben állnak
Mögöttük megturt pusztaság
Mit, ha elfeledsz is
Ne hidd, hogy megbocsát

S majd, ha szürkül - fénytol óvva
Végül megkísért talán
Hogy boldogságod
Börtönöd csupán

A lét csak téboly kertje
Magányos béklyó önmagán
Bár a végcél nincs feledve
Nincs hit továbblépni már

...menni már
A semmibol
A semmin át

Menekülj
Mielott látnád mit feledtél
Menekülj
Mielott látnád mivé vált

S bár az ido mindent torzít
Ne hidd, hogy megbocsát

S a végén
Ahogy az éj majd átölel
Túl késo lesz belátni
Hogy a tiszta forrást
Mint veszítjük
Miért veszítjük el